CinemaLion

2016. október 23. 11:56 - Tomlion

All The Way (A Végsőkig) 2016 - Vendég Kritika: by Katakomba Ferenc

Sziasztok! Itt az első Vendég Kritika, amit nem más küldött, mint a 6. Filmelemző Oscar nyertese, Katakomba Ferenc. Nagyon szépen köszönöm Feri! Ha nektek is van egy krtikátok, amit megszeretnétek másokkal is osztani csak küldjétek el, a jobb oldalon található e-mail címemre!

Az All The Way című politikai dráma az 1963 és 1964 közötti politikailag és társadalmilag ingoványos időszakot próbálja hitelesen prezentálni. Teszi ezt többnyire sikerrel. 

14256600_1106394742800963_562904864_n.jpg

John. F. Kennedy meggyilkolása után, az alelnök, a demokrata párt képviselője, Lyndon Johnson lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Az ekkortájt felerősödő afroamerikai közösség harca az őket megillető polgári jogokért egyre nagyobb és nagyobb témává növi ki magát mind a köztudatban, mind a politikában. Ezen törekvéseket azonban számos demokrata párti képviselő egyáltalán nem nézte jó szemmel. Ebbe, a roppant instabil és "puskaporos" közegbe kell Johnson-nak, mint új elnöknek beilleszkednie és megtalálnia az arany középutat. 

A film története konkrétan annyi, hogy Johnson próbál a két oldal között balanszírozni egészen a 64-es választásokig. Fő célja az, hogy saját pártja oldalán megőrizze, másik oldalon pedig megszerezze a szükséges támogatókat az újraválasztásához. Ezt igyekszik úgy véghezvinni, hogy közben a feketék polgárjogait átnyomja a kongresszuson, ezzel törvénybe iktassa azokat.

Először is, ez egy politikai dráma. Ami röviden azt jelent, hogy száraz és olykor nehéz követni. Nem kell jártasnak lenni az amerikai politikában, hogy megértsük az egymást követő történéseket, ugyanakkor a legtöbb jelenetnél azért komolyan oda kell figyelni. Csak úgy röpködnek a nevek, szakkifejezések és ismeretlen szavak, melyeket gyakran egy jeleneten belül tömegével dobálnak egymásnak a karakterek.

14793907_1106394746134296_741738329_n.jpg

A színészeket tekintve általánosságban mindenki jó alakítást nyújt, azonban számomra Anthony Mackie nem volt egy túlságosan meggyőző Dr. Martin Luther King. Nem akarok mindenkire kitérni, mert a performanszok terén a fő kérdés az volt, hogy vajon hogyan muzsikál majd Bryan Cranston a főszereplő, Lyndon Johnson személyében. Röviden: zseniálisan. Meg merem kockáztatni, hogy Cranston a Breaking Bad óta nem nyújtott ennyire átszellemült és hiteles alakítást. Lenyűgözően hozza a szókimondó, akaratos és sokszor durva figurát, akinek ettől függetlenül van humora és egyfajta pozitív hozzáállása a dolgokhoz. Minden egyes helyzetet igyekszik azonnal valamilyen szinten kezelni, néha higgadtan, de a legtöbb esetben erőteljes dühkitörések kíséretében. Akaratosságával és elszántságával nagyon komoly történelmi mérföldkőhöz jutatta el az Amerikai Egyesült Államokat.

A film nagyon jó betekintést enged egy elnök mindennapi munkájába. Jobban mondva abba, hogy az amerikai elnöknek milyen formában és milyen eszközökkel van beleszólása a belpolitikai ügyekbe. Saját kobakjából hirtelen kipattanó elképzeléseit még elnök lévén sem kényszerítheti rá demokrata és republikánus párt tagjaira. Azonban, hogy ha az illető ismeri a politikai döntéshozatal jogi oldalát, valamint széles kapcsolatrendszerrel és presztízzsel rendelkezik, akkor a kiskapukat felhasználva komoly befolyásra tehet szert. Az apró ügyeskedések, a határozott fellépés, az akaratosság és a masszív kapcsolatrendszer együttesen képesek az egyén érdekeit nemzeti szinten érvényesíteni. Ez bizonyos keretek között nagyon veszélyes lehet, de mivel Johnson szándékai nem voltak rosszindulatúak, így a végeredményt pozitív sikerként lehet elkönyvelni. Ezen túlmenően szemtanúi lehetünk, milyen kellemetlen érzés két tűz közé kerülni. Hatalmas a nyomás és a felelősség az elnökön, rengeteg embernek kell megfelelnie és sokszor azonnali döntéseket hoznia. Nagyon jó diplomáciai érzékkel kell az embernek rendelkeznie ahhoz, hogy egy ilyen intenzív és folyton változó közegben érvényesíteni tudja saját akaratát.

Nagy problémáim nem voltak a filmmel kapcsolatban, azonban annak a néhánynak, amit felfedezni véltem a megtekintés alatt, röviden hangot adnék. A főszereplő követhetetlen, és olykor ellentmondásos motivációi képezték problémáim egyikét. A film végére sem volt teljesen világos számomra, hogy Lyndon Johnson valójában mit akart. Egyik pillanatban a hatalomhoz való ragaszkodásáról, másikban a feketék polgári jogainak törvénybe iktatásáról beszél, a harmadik pillanatban már egyiket sem akarja. Valószínűleg hatalmat akart, de közben jót is szeretett volna tenni. Mondhatjuk úgy is, hogy össze akarta kötni a kellemest a hasznossal. Ugyanakkor, ha az elnök valóban ezen a mezsgyén gondolkodott, akkor ezt a film nem adta tisztán a néző tudtára. Mélyebben bele kellett volna menni, hogy miért viseli ennyire szívügyén Johnson a feketék sorsát. Miért küzd ekkora erővel egy olyan ügyért, amivel könnyen magára haragíthatja saját pártja tagjait, potenciális szavazóit és közeli barátait?

Továbbá a film központi témája, a feketék egyenjogúsághoz való hozzásegítése "nem szól akkorát, mint amekkorát kellene". Annyira szárazon és tényszerűen mutatják be a történéseket, hogy nem lehet azok mély társadalmi hatásait ténylegesen átérezni. A döntéshozatal súlya nincsen eléggé kihangsúlyozva. Ez egy roppant fontos történelmi mérföldkövét képezi Amerika történelmének, ezért ezen tény fontosságát illet volna jobban érzékeltetni. Ebből kifolyólag sajnos nincsenek a filmben igazán drámai jelenetek, nincsenek benne emlékezetes beszédek, nincsenek benne "pigment-különbözőségből" származó súlyos viták.

14808690_1106394789467625_1498225993_o.jpg

A film ezek mellett eléggé egyoldalúan prezentálja az aggályokkal teli demokrata politikusokat. Túlságosan ellenszenvesnek tünteti fel őket, ezzel a leegyszerűsített lépéssel egyértelműen elmozdítva a szimpátia mérlegét az egyik irányba. Az ellenzők érveit ugyan némileg bemutatja - kongresszusi felszólalások keretében -, de a tárgyalókban történő lenéző és rasszista megnyilvánulásokra nem kapunk épkézláb magyarázatot. Jobban rá kellett volna mutatni az egyes demokrata képviselők ellenszenves viselkedésének okára, miértjére. 

A figyelem fenntartás meglepően jól működött az első másfél órában, ami igen komoly teljesítmény egy ennyire száraz témánál. Dicséret illeti e tekintetben a rendezőt, Jay Roach-t, aki nagyon jó tempóban adagolja az információkat és a megfelelő pillanatokban vált egyik jelenetről a másikra. Azonban, sajnos az utolsó 30 percben már erőteljesebben nézegettem az órámra. Valahogy a kezdeti nagy löket a film vége felé alábbfagyott, és nem volt képes olyan szinten magával ragadni, mint azt ahogy az elején tette.

Mindezek tükrében az All The Way egy érdekes és fontos darabját mutatja be az amerikai feketék egyenjogúsági küzdelmének. A filmet azoknak ajánlom, akiket érdekel ez a téma, valamint azoknak, akik szeretnék látni, milyen kellemetlen érzés, amikor "az ember töke satuba van fogva" és olykor kétségbeesetten, olykor mindenre elszántan próbál megfelelni számtalan fél elvárásainak. Akiket ez az érv önmagában nem fog meg, azok pusztán Bryan Cranston miatt tegyenek egy próbát a filmmel. 

Verdict 7.5\10

14813479_1106394739467630_1194719960_n.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tomlion.blog.hu/api/trackback/id/tr5611831563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
CinemaLion