CinemaLion

2018. szeptember 05. 07:19 - Tomlion

CinemaLion - Top 20 Kedvenc filmem 2017-ben!

Tudom, hogy az év elején készítettem nem egy Top listát a 2017-es év filmjeiből, de azóta rengeteg filmet sikerült bepótolnom abból az évből, ami miatt úgy éreztem meg kell csinálnom ezt a videót. Jó szórakozást!

A TOVÁBB után, ha érdekel írásos formájában is elolvashatjátok a listát! ;)

Az elmúlt években, ahogyan elkezdtem egy picit komolyabban foglalkozni a filmek elemzésével egyre többször jutottam el a moziba. Ilyen téren a tavalyi év számomra nagyon sok jó élménnyel gazdagított. Ellenben az év elején írt Top 10-es listámmal, amit a 2017-es év filmjeiből készítettem nem voltam teljes mértékig elégedett, mert addig a pontig nagyon sok olyan alkotás volt, amit a magyar mozik nem vetítettek, ez miatt nem volt alkalmam megtekinteni őket, ezért elhatároztam, hogy bepótolom azokat a filmeket, amiket dicsértek, hogy olyan élményekkel legyek gazdagabb, amik egyébként elkerülték volna a figyelmemet. Fontosnak érzem megemlíteni, hogy a lista szigorúan a személyes véleményemet tükrözi vissza, valamint ebben a listában olyan alkotások szerepelnek, amik az amerikai megjelenés szerint 2017-ben jelentek meg. Tehát, ha egy film Magyarországon csak 2018-ban jelent meg DVD formájában, azok is felkerültek a listára! Kezdjük is a 20. helyezettel

 

20. Gerald's Game

A 11 éve házasságban élő pár Jessie és Gerald ellaposodott, szexmentes kapcsolatát kísérli meg felpezsdíteni azzal, hogy egy hétvégére elutaznak nyaralójukba, mely tisztes távolságra esik a várostól és annak minden zajától. Azonban a pár férfi tagja váratlanul egy szívrohamban meghal és a nő egyedül marad az ágyhoz bilincselve, ahol egy megoldást kell találnia a szabaduláshoz. Az alapszituáción túl, mely egyszerűen adja magát, hogy lélegzetvisszafojtva nézzük a megoldáshoz vezető utat, egy másik szinten is fejbe vágja és elborzasztja az embert, mert a nő gyerekkorában történt szörnyű események miatt a belső démonaival is szembe kell néznie.

A film elsősorban egy karakterdrámába ötvözött thriller, ami elsősorban a hangulatával alkot feszültséget, nem pedig olcsó Jumpscare-ekkel próbál ijesztgetni minket, aminek Én személy szerint nagyon hálás voltam. Egyedül talán a befejezés lehet nagyon megosztó, mert míg egyeseknek egy igazi katartikus élmény lehet a főszereplőnő háttér történetének megismerése után, míg másoknak egy picit túl magyarázottnak érződhet. Mégis a Gerlad's Game egy érdekes alapötlet nagyon jól megrendezve, nagyszerű színészekkel előadott horrorfilm, ami mindenképpen megérdemel egy megnézést, mert a minőségibb Stephen King adaptációk közé sorolható!

 

19. I Don't Feel at Home in This World Anymore.

Ruth egy teljesen átlagos, középkorú, amerikai nő. Szociális dolgozóként tengeti mindennapjait, egy kertvárosra csak nyomokban hasonlító, romos, lepukkant környéken él magányosan. Zavarja az emberi ostobaság, a nemtörődömség, aggasztja, hogy mennyire rossz irányba tartanak a dolgok, olyannyira, hogy emiatt már a depresszió jeleit mutatja. Egy nap aztán arra ér haza, hogy lakását kirámolták, ami annyira felbosszantja, hogy a tehetetlen rendőrség helyett saját maga ered a betörők nyomába a szintén lúzer szomszédjával Frodó-val... Akarom mondani Tony-val. A film sikere nagyban köszönhető a kiváló forgatókönyvnek. Egy nagyon naturalista, de kedves filmecske egy olyan témáról, amiről általában nem nagyon szoktak filmet készíteni. Ilyesmit utoljára talán az Összeomlásban láthattam, csak sokkal több humorral és könnyedebb hangulattal a komoly drámák ellenére.

Mert a film kiválóan vegyíti az abszurd humort és a kőkemény drámát. Megnevettet és elgondolkodtat, mindezt olyan könnyedtséggel, hogy az ember egy-egy jelenetet elnézve sokszor azt sem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Az arányt egyedül a film legvégén véti el kissé, ahol a nézőnek már szinte bűntudata van, hogy jól szórakozik a látottakon, de ez legalább annyira felfogható erénynek, mint hátránynak. Az ilyen filmek miatt látom értelmét a Netflix Eredeti filmeknek, mert ez tipikusan egy olyan film, amit ha moziban mutatnának be, sajnos a mai világban megbukna, mert nem érdekelné a nagy közönséget a szériák és szériák tömkelegében. Sajnálom, hogy az ilyen személyesebb jellegű filmek már ritkán jutnak el a kisebb városi mozikba, mert a Blockbuster-ek egyszerűen kiszorítják őket, pedig szerintem még mindig lenne a nagyközönség szemében is igény az ilyen jellegű alkotásokra a mozikban!

 

18. A majmok bolygója: Háború

A Majmok bolygója előzménytrilógia részei külön-külön nézve eltérő iramú és stílusú filmek, ám azoknak konzisztensen épülő érzelem- és hangulatvilága mégis egységessé teszi azokat. A "háború" szócska hiába sejtett valami grandiózust, Matt Reeves rendezése egyértelműen a leglassabbika a trilógiának. A film két és fél óra hosszával rendre képes annyira visszavenni a tempóból, hogy olykor nehezebb a cselekményre való összpontosítás, ám mindez egy olyan húzás eredménye, melyet ilyen formában nem nagyon láthattunk még a vásznon. Cézár mindig is hangsúlyos pontja volt a filmeknek, ám a zseniális Andy Serkis által megformált emberszabású személye egyértelműen a záróakkord központi eleme lett. Cézár mindig is szívén viselte népe sorsát, azonban azt az oldalát még nem igazán láthattuk, amikor egy személyes tragédia táplálja a benne égő tüzet, ami egy az egyben képes volt a hátán elvinni a filmet. A végeredmény mégis egy nagyon bátor alkotás lett, ami feltette az i-re a pontot a trilógia végére, nekem pedig visszaadta a hitem, hogy Hollywood igenis képes úgy hozzányúlni a régebbi alapanyagokhoz, hogy az egyszerre adjon hozzá az eredeti klasszikusokhoz, mégis legyen egy önálló produkció.

 

17. Dunkirk

A tavalyi év legyik legemlékezetesebb mozis élményem egyértelműen a Dunkirk-höz köthető. Az, hogy nem kellett a háborús filmekre jellemző kliséket és karaktereket nézni, hanem egy teljesen új oldalról közelítette meg és mutatta be a háború szörnyűségeit, mint ha mi magunk is ott lennénk a sűrűjében egyszerűen fantasztikus és félelmetes élmény volt egyszerre. Az állandó óra ketyegés, az Oscar díjas vágás, meg maga a film tempója egyszerűen oda szögezi a nézőt az első perctől kezdve, és a stáblistáig egyszerűen nem ereszt el. Az egyetlen negatívum, amit mondani tudok az-az, hogy ez a film csak a nagy vásznon működik! Mivel nincsenek karakterek, akikért izgulhatunk, ami természetesen egy szándékos döntés volt a rendező részéről, sajnos az otthoni újranézés egy laptop képernyőn egyszerűen nem ugyan az-az élmény. Tudom magamról, ha nem a moziban néztem volna meg a Dunkirk-öt, hanem itthon szerintem közel nem jött volna át annyira az a fajta élmény, amit a mozi nyújtott, ez miatt, amíg nem lesz nekem egy nagy TV-m, Blu-ray lejátszóval és 5.1-es hangzással, ami biztosan nem most lesz, addig nem érzem a késztetést arra, hogy újra megnézzem. Ennek ellenére, kétségtelen, hogy a Dunkirk messze a tavalyi év egyik legizgalmasabb filmje, aminek az emléke még hosszú ideig meg fog maradni.

 

16. Wind River - Gyilkos nyomon

Taylor Sheridan, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Sicario és a Hell or High Water, szerintem az egyik legizgalmasabb író napjainkban, aki a "Nem vénnek való vidék" Neo-Western stílusával nagyon különböző, mégis érdekes történetek elmesélésére képes. Ez alól a Wind River sem kivétel, ami nem elsősorban a történetével, pontosabban a bűnténnyel alkotott maradandót, hanem a karaktereivel, akik közül mindenki nagyon igazinak érződik. Ez egy olyan film, ami nem rendelkezik hatalmas fordulatokkal, nagyjából az elején sejteni lehet, hogy hova fut ki a történet, nem lett fölöslegesen túlbonyolítva, ennek köszönhetően pedig elmerülünk a gyönyörű tájképekben, a nagyon érdekes karakterekben, és a nagyszerű színészi alakításokon. Egy nagyon elgondolkodtató, nyomasztó és felkavaró film, ami nem mindenkinek fog tetszeni, de akit elkap a hangulat, annak egy felejthetetlen élményben lesz része!

 

15. A katasztrófaművész

A modern idők egyik legismertebb rossz filmje a "The Room" mára egy kult státuszt vívott ki magának, mert annyira inkompetens, hogy az már zseniális. Éppen ezért a film elkészülésének a körülményeiről, valamint Tomy Wiseau és Greg Sestero barátságáról szóló film elkészítése egy igen nehéz vállalkozás volt, ahol egy olyan celebnek a történetét kellett elmesélni, akiről mind a mai napig azt sem tudjuk pontosan, hogy eredetileg hova valósi. Véleményem szerint ezt a célt a készítőknek sikerült elérniük, mert szerintem az Ed Wood-ota nem készült még egy olyan jó film, ami ilyen jól mutatta be és ünnepelte a feltörekvő amatőr rendezőket, és a filmkészítést, mint művészeti ágat, mint a James Franco főszereplésében és rendezésében készült "Katasztrófaművész".

A film nagyszerűen mutatja be, hogy lehetnek akármilyen elérhetetlenek az álmaink, mint például egy Hollywood-i film elkészítése, és hiába lesz a végeredmény egy kritikailag értékelhetetlen alkotás, a kudarcokat is meg lehet egy sikerélményként élni. Ez a film elsősorban a "The Room" rajongóknak fog nagyon sok érdekes és kellemes percet nyújtani, de azoknak is tudom ajánlani a film megnézését, akik egyszerűen szeretik a mozi varázsát. Tommy Wiseau bebizonyította nem csak saját magának, de a nagy világnak is, hogy lehetsz akármennyire tehetségtelen, csinálhatsz egy borzalmas filmet, ha szenvedéllyel csinálsz valamit, akkor maradandót fogsz alkotni, és 15 év elteltével is fogják adni a filmedet a mozikban. Az olyan stúdiók, mint például az Asylum azért képtelenek szórakoztató rossz filmeket készíteni, mert túlzottan erőlködnek ahhoz, hogy direkt készítsenek rossz filmeket, amiken az embereknek nevetniük kellene. Azonban akkor lesz egy rossz film igazi klasszikus, ha maguk a készítők sem tudják, hogy amit készítenek, az rossz.

 

14. Testről és lélekről

Enyedi Ildikó filmje egy nem hétköznapi szerelmi történetet mesél el két ember egymásra találásáról, ami minden tekintetben mellőzi a Hollywood által közkedvelt kliséket. A Testről és lélekről egy különös szerelem története, ami először nem a valóságban, hanem a szereplők álmában jön létre, ahol rendszeresen találkoznak egy téli erdőben, hím és nőstény szarvas képében. Egy véletlen folytán jönnek erre rá, és próbálnak onnantól kezdve nappal is kapcsolatot találni egymással. Egyikük sem könnyű eset, mert Mária enyhe autisztikus jeleket mutat, a középkorú Endre pedig fél karjára béna, és régóta magányosan él, a szokásai szerint, ez miatt egyikük sincsen felkészülve arra, hogy valakit közel engedjenek magukhoz.

A film teljes hosszán át kiváló érzékkel váltogatja a kemény és a lágy elemeket, a humort a halálos komolysággal, a brutalitást a kifinomultsággal, az álmot a valósággal, a nappalt az éjszakával. A sztori persze nem olyan bonyolult, hogy túl sok meglepetést tartogatna, de cserébe tele van olyan apró részletekkel, finomságokkal, amikben élvezetünket leljük. És sikerül az utolsó percéig stílusban, ritmusban és irányban tartani, úgyhogy szinte meglepetésként ér minket, amikor egyszer csak véget ér. Ez egy olyan film, amit nem mindennap láthat az ember.

 

13. Mayhem (Súlyos testi sértés)

A Mayhem egy olyan film, amilyennek "A Belko kísérlet"-nek kellett volna lennie. Egy komolyan egyáltalán nem gondolt "Battle Royale" stílusú film, aminek az-az elsődleges célja, hogy egy agykikapcsolós szórakozást nyújtson a nézőnek. Egy picit sem kell gondolkodni az alapszituáción, egyszerűen élvezni kell a remek rendezést és látottakat, hogy egy vírus hatására egy irodaház dolgozói a bennük lévő feszültség miatt mindenkit megölnek, akit utálnak és az útjukba kerülnek. Nagyon régen éreztem már azt egy film megnézése után, hogy felszabadultnak éreztem magamat, mint egy forró zuhany után, annyira katartikus volt az élmény, amit nyújtott, mégsem lett egy ízléstelen csak a trancsírra fókuszált alkotás, mert meglepően visszafogott e-tekintetben, inkább megmutatja, hogy ha nem vagy boldog a környezetedben ne legyél egy nyápic és állj ki magadért és változtass az életstílusodon. A listám talán egyik legalulértékeltebb filmje!

 

12. Only the Brave

Az Only the Brave egy arizonai elit tűzoltócsapat történetét dolgozza fel, akiknek feladata a környékbeli pusztító erdőtüzek kordában tartása volt. Mivel egy megtörtént eset feldolgozásáról van szó, könnyű utánakeresni a részleteknek, mégis azt tanácsolom, hogy mindenki hozzám hasonlóan teljesen vakon, előzetes információk nélkül kezdjen neki a filmnek, mert így tényleg jobban át tudjuk érezni a film drámai ívét, ha végigkövetjük a csapat és az egyes tagok életét, a sikereiket és a kudarcélményeiket. Egyesek családot alapítanak, mások örökifjú agglegények maradnak, de munkájuk miatt a veszély és a halál lehetősége ott lebeg a fejük fölött, mint egy nagy viharfelhő, ami bármikor lecsaphat rájuk.

A remek szereposztásnak, a kidolgozott látványvilágnak, az egyszerű párbeszédeknek és a képekhez lazán kapcsolódó zenei betéteknek köszönhetően giccs mentessen teljesen átjönnek a film üzenetei, mert több is van belőlük. Nem csak az életveszélyes, kimerítő, eget rengető cselekedetek minősülnek hőstetteknek, hanem minden pici törekvés, próbálkozás, erőfeszítés, amely emberibbé tesz bennünket másokkal szemben. Nem attól leszünk hősök, hogy mások teljesítményéhez hasonlítva magunkat még jobb eredményt tűzünk ki célul, hanem hogy kifejezzük hálánkat, megelégedésünket azokért a jelentéktelennek tűnő dolgokért, amelyek hiányában nem ismernénk magunkra.

 

11. John Wick 2. felvonás

Annak ellenére, hogy a tavalyi év nagyon sok tekintetben egy jó év volt a filmek számára, az akció filmek tekintetében ugyan ezt már nem igazán tudom elmondani. A Dunkirk kivételével túl sok emlékezetes alkotás nem született ebben a műfajban. Tavaly talán az Atom szőkében voltak a legjobb akció jelenetek, de a sztori annyira érdektelen és sablonos volt, hogy a megnézése után ott maradt egy savanyú íz a számban, ami miatt nem szívesen emlékezek rá vissza. Az olyan filmek, mint például "A külföldi", a "Majmok bolygója: Háború" vagy a képregény filmek inkább a műfajukban voltak erősebbek, voltak jó akció jeleneteik, de nem azokban jeleskedtek igazán. Ellenben a John Wick 2. mindent jól csinált, amit az előde, és amit egy jó folytatásnak csinálnia kell. Nem ismételte meg és nem gyalázta meg az első filmet, sőt technikai szempontból még az első részt is sikerült a szememben túlszárnyalnia, a világát kellően bővítette tovább, mégsem árult el minden titkot, valamint egy ütős finálét ígér a harmadik felvonás. Sokaknak a logikai dolgok miatt jött be kevésbé a második rész, de számomra ez semmit nem rontott le az élményből, mert tudom, hogy ez egy ostoba akció széria, nem kell, és nem is szabad gondolkodni rajta, mint a 80-as és 90-es évek akciófilmjein.

 

10. Baby Driver

Csak az elmúlt néhány évben lettem egy nagy Edgar Wright rajongó, így ez volt az első filmje, amit moziban láthattam. Ez a film pedig maga volt a megtestesült lazaság! Egyszerűen ordított a vásznon a profizmus, a könnyed hangulat, meg úgy alapjáraton a FUN faktor! Körülbelül úgy tudom ezt a mozi tapasztalatot jellemezni, mint a Rendes fickók volt az előző évben. Az a fajta film, ami nagyon jól működik a TV képernyőn is, azonban a nagy vásznon lehetett igazán átélni azt a profizmust, amit a Wright filmekről el lehet mondani. 

Hiába számít egy gyengébb alkotásnak a korábbi filmjeihez képest, mégis ez lett az a filmje, ami közönség siker lett bevételek szempontjából is, mert sokkal közönség barátabb volt, mint az előző filmjei a brit humor miatt! A Baby Driver-re a professzionalizmus mesterfoka a legjobb szó! 34 millió dollárból képesek voltak olyan izgalmas és laza autósüldözéseket megalkotni, amikre a több 100 millió dollárokból készített Halálos Iramba széria oda adná a fél karját, hogy fele annyira király üldözéses jelenetekkel rendelkezhessen. Wright rendezése mutatja meg a legjobban, hogy nem attól lesz egy film jó, hogy mennyiből készült (lásd: Transformers 5.), hanem attól, hogy milyen stáb áll a háttér munkálatokban. A Baby Driver egy rengetegszer újranézhetős, igazi feel good mozi a legjobb fajtából, amit számomra a 2017-es év nyújthatott! 

 

9. A viszkis

Ettől a filmtől szerintem nagyon sokan rettegtünk, mert hiába volt egy biztos rendező Antal Nimród kezében ez a történet, sokan attól tartottunk, hogy egy unalmas, túl dramatizált film lesz, ahol hősként fogják Ambrus Attilát a tettei miatt beállítani, míg olyan dolgokat tett, amivel több száz ember életét tette tönkre. Ehhez képest nagyon jól balanszírozott a két véglet között. Nem helyeselte mind azt, amit Attila tett, de el sem ítélte, miután megtudtuk a háttér történetét. Ha pedig ez még nem volna elég, egy olyan akció filmet kaptunk a pénzünkért, ami nem csak magyar színvonalban elsőosztályú, de világ szinten is megállja a helyét! Az pedig semmit nem ront az élményen, ha korábban már ismerted a történetet, mert a nyitány után rájössz, hogy nem csak nem lesz időd gondolkodni azon, hogy mikor jönnek azok a dolgok, amikről tudod, hogy még nem történtek meg, hanem még lélegezni sem. 

 

8. Brigsby mackó

Van egy srác, aki abban a tudatban éli a szüleivel az életét, hogy a Földet mérges gázok borítják. Nagyon sok szórakozási lehetősége nincsen, egyedül egy TV műsor, a Brigsby mackó, aminek egy hatalmas rajongója. Egy napon kiderül, hogy a szülei valójában emberrablók, akik még csecsemő korában elrabolták. A srác megpróbál beilleszkedni az új/igazi családjához, ami nem egy egyszerű dolog, főleg akkor, amikor kiderül, hogy a kedvenc TV műsorát az emberrablók készítették, senki a bolygón nem ismeri Brigsby-t.

A Brigsby mackó nagyon könnyen beleeshetett volna abba a hibába, hogy egy jó adag cukormázzal és lelki nyomorral, avagy épp ellenkezőleg, harsány, ízléstelen humorral kezeli témáját. Hogy ez nem történt meg, az igazán dicséretreméltó, de még ennél is áldásosabb az, hogy a végeredmény nem csak hogy ezek közül egyik sem lett, de egy igazán szép, megfontolt, finom humorral megtoldott alkotást üdvözölhetünk "személyében".

A film azért működik, mert képes összhangba hozni merőben eltérő tónusokat, az abszurdot a szívhezszólóval, a szentimentalizmust az infantilizmussal. Amennyire nonszensz az alapötlet, amennyire komikus a főszereplő James, annyira empatikusan és iróniamentesen viszonyulunk hozzá. Amikor pedig valódi szülei, valamint pszichiátere tiltakozása ellenére újdonsült barátaival hozzálát a Brigsby Mackó záró mozifilmjének leforgatásához, előtérbe kerül a kérdés, hogy a popkultúrába való menekülés pusztán önáltatás-e, vagy gyógyír is lehet, mert rajta keresztül kapcsolatokat teremthetünk, esetleg a traumákat is képesek lehetünk feldolgozni.

A forgatókönyvben nagyon sok a megválaszolatlan kérdés és a logikai baki, azonban a filmnek akkora szíve van, hogy engemet nem érdekeltek a hibái, elfogadtam őket, aminek köszönhetően élveztem a látottakat. Meg tudja szólítani a rajongó alkatokat, azokat, akik a kamerájukkal és a haverjaikkal a hátsó udvarra vonulnak, meg azokat is, akik valaha fanfictiont írtak, hogy részesévé váljanak annak, amit szeretnek.

 

7. Szárnyas fejvadász 2049.

Soha nem tagadtam, hogy ez első részért nem vagyok oda. Amikor először néztem a látvány és a zene kivételével semmi nem tetszett, de mikor már másodszorra néztem már kezdtem látni benne az erényeit is, amik miatt egy klasszikus lett, de számomra a teljes második harmad, amikor nem a replikánsok történetével foglalkozott egyszerűen untam az egészet, mert a nyomozós munka nem egy nagy szám, a szerelmi szál szerintem förtelmesen lett kivitelezve, amin nem segített azt sem, hogy a színészek is utálták egymást, a film témáit pedig az elmúlt néhány évben már láttam, sokkal jobban felépített filmekben, mint például "A nő" vagy az "Ex Machina". Ellenben a második rész le vett a lábamról és sikerült megértenem, hogy a rajongók mit láthattak az első részben! Itt minden működik, ami az első részben nem, és ami ott működött látvány és hangulat tekintetében az itt is megállja a helyét és odahelyezhető az első rész mellé!

Érdekes látni, mennyire szerves része a technológia az emberek életének. Ez az egyik legfőbb aktualitása az alkotásnak, főként, hogy egy olyan világot élünk manapság, ahol a technológia egyre inkább igyekszik átvenni az ember felett az uralmat. Ennek a filmben azonban ellenpéldáját is látjuk, hisz felteszi a kérdést, hogy mit is jelent embernek lenni? Mi joga van bárkinek bármilyen más élő, gondolkodó entitást rabszolgasorba taszítani, legyen az ember vagy sem? Mindezek tükrében a 2049 pontosan annyira társadalomkritika, mint amennyire szórakoztatóipari termék. Rengeteget lehetne ezen felül beszélni, vitatkozni, teorizálni a film többi témájáról, ám ez nem egy egyén véleményének dolga, sokkal inkább a nézőközönségé. Bárki képes megtalálni magából egy darabot ebben a filmben, akár szívvel, akár ésszel értelmezi. A lépten-nyomon előbukkanó bibliai és popkultúrális referenciák, a helyszínek hangulatadó hatása és az első rész puszta nosztalgiafaktorából adódó, előtörő érzések pedig csak hozzátesznek az összképhez. Ez egy olyan alkotás, amely leporolja az emberközeli sci-fi műfaj alapjait és egy modernizált küllemmel és gondolkodásmóddal felturbózva vetíti azt a vászonra. Egyedülálló filmként és folytatásként is remekül megállja a helyét, kibővítve és még nagyobb mélységet adva egy létező történetnek, valamint örökre bebetonozva mind saját magát, mind a rendező, Dennis Villeneuve nevét a filmtörténelembe.

 

6. Ingrid Goes West

Aki már pörgette az Instagramot csak azért, hogy más emberek életében kutakodjon, vagy megrögzött módon frissítette az értesítéseket, hogy nézze, jönnek-e a lájkok, az biztos magára fog ismerni az Ingrid Goes Westben. A címszereplő ugyanis egy kicsit labilis megszállott, aki gyakorlatilag elkezd virtuálisan üldözni embereket, aki azt hiszi róluk, mivel bejelölték ismerősnek ettől rögtön a való életben is barátok. Amikor pedig örököl egy rakat pénzt, akkor a virtuális világ számára az igazi lesz, és nekiindul Kaliforniába megkeresni magának a jelenleg leghypeoltabb Instagram-sztárt. A film nagyon érdekesen próbálja egyszerre mindkét oldalt kifigurázni: azokat, akik csinálják a teljesen hamis tartalmat, és azokat, akik ezt a kamut a világ legfontosabb dolgának érzik.

Mindig van egy kellemes (ön)irónia abban, amikor egy film a mai internet központú társadalmat kritizálja. Amikor a populáris kultúra egyik vezető ágazata, amely tömegeket mozgat meg, és erősen a sztárközpontúságra épül mond ítéletet a szociális média különböző ágazatai felett, az különös mélységet adhat egy alkotásnak. A film pedig huncutul kacsintgat ki a nézőre, aki eleinte önként kapcsolódik be a játékba, hogy aztán szépen lassan leessen a tantusz: a filmben látott görbe tükör ugyanannyira szól hozzánk is, mint a film karaktereinek.

Szögezzük le, hogy a rendező Matt Spicer erősen nőközpontú filmet készített arról, hogy a hiúság, a magány és az önbizalomhiány milyen mélyre tud taszítani valakit. Amellett azonban, hogy a film csípősen mond oda a technológiában elveszett emberiségnek, egy sokkal általánosabb és letisztultabb – emberibb oldalát is megvilágítja a női természetnek. Az alkotás szerint a nők egyik alapvető bizonytalansága onnan ered, hogy azt hiszik, mindig lesznek náluk szebbek, sikeresebbek, okosabbak és népszerűbbek, ezt pedig nem könnyű elfogadniuk. Ugyan a sztorija meg-megbicsaklik néha, és azért mégis csak két roppant ellenszenves figurát kell néznünk az egész alatt, érdemes megnézni, mert szerintem ez előtt még nem készült egy jó szatíra ebben a témában.

 

 

5. Három óriásplakát Ebbing határában

Mildred lányát hét hónappal ezelőtt megölték, de a rendőrségnek nem sikerült elfognia a tettest. A gyászoló és dühös nő megunja a tétlenséget és óriásplakátokon keresztül vonja felelősségre a hatóságokat, amiért nem tettek meg mindent az ügyben. Ez persze nem tetszik a rend őreinek és egy igen csúnya viszály alakul ki a felek közt.

A történet a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan most is találó, fajsúlyos és igen merész. A helyszín a címszereplő déli kisváros, tele egyszerű emberekkel, így a plakátoknak hamar híre megy, így az esetet felkapja a média, és a felek egymásnak esnek. Mildred igazságot akar vagy legalábbis valamit, amibe kapaszkodhat, a köztiszteletben álló rendőrfőnök pedig bizonyítékok hiányában tehetetlen. A város együtt érez a nővel, ellenben nem támogatja a hatóságok gyalázását. Ezt az ördögi kört ragadta meg szenzációsan Martin McDonagh, de nem elégedett meg ennyivel és sokkal mélyebbre ásott. A Három óriásplakát egy fekete komédia, véresen komoly témákkal. Ezt a két elemet piszkosul nehéz összeegyeztetni úgy, hogy működőképes filmet kapjunk. Jelen esetben mégis csuklóból sikerült és, ha megnézzük egy igen extrém érzelmi hullámvasúton találjuk magunkat. A történet összetettsége, a karakterek egymáshoz való viszonyának életízű megjelenítése mellett, a film lendületét az adja, hogy McDonagh briliáns arányérzékkel váltogatja a csetlő-botló poénokat az akasztófahumorral, majd egy huszárvágással drámára vált, hogy aztán egy gyönyörűen mindennapi élethelyzetbe penderítse a nézőt.

 

4. A galaxis őrzői vol. 2.

Nem szeretnék túlzottan belemenni a részletekbe de az elmúlt néhány hónapban történtek a magán életemben bizonyos dolgok, amik miatt a mélyponton voltam, ezek miatt pedig változtatásokat kellett bevezetnem az életemben. Ebben az időszakban, ha követtétek a blogomat észrevehettétek, hogy a bejegyzések száma drasztikusan leesett, valamint alig néztem filmeket. Ez időtájt, az első film, ami elé le tudtam ülni és megtudtam nézni "A galaxis őrzői 2" volt, annyira magam alatt voltam. Ennél a bizonyos megnézésnél sikerült igazán megértenem, hogy miről is szól pontosan a film. Hiába vagyunk életünk mélypontjában, ha a családunk ott van mellettünk és támogatnak minket a felépülésben egyszerűen nem létezik az a lehetetlen cél, amit ne tudnánk megvalósítani. Ez a film volt számomra az első lépés, ami segített nekem erőt gyűjteni és megtenni a kezdő lépéseket, hogy kimásszak abból a nagyon mély gödörből, amiben feküdtem. Sajnálatos, hogy soha nem láthatjuk James Gunn rendezésében a Trilógia záró darabját, azonban ezzel a két filmmel segített nekem, hogy újra talpra álljak, amiért örökké hálás leszek érte!

 

A Top 3 előtt megemlítek néhány filmet, amiket nagyon kedvelek, de sajnos nem kerültek fel a listára!

- Az Élet túl sok újat nem mutatott az űrben játszódó slasher film műfajban, mégis egy nagyon jól elkészített film, ami irónikus módon egy jobb Alien film volt a Covenant-nál!

- A Logan Lucky-val kapcsolatban pontosan már Én sem tudom, hogy mire számítottam, de egy ennyire szórakoztató filmre biztosan nem! Egy tipikus pénzrablós film, amikből már nagyon sokat láthattunk az elmúlt évek alatt, mégis a karakterek, a hangulat miatt számomra egy nagyon kellemes élményt nyújtott, ami az Élethez hasonlóan nem találta fel a spanyol viaszt, de olyan dologgal rendelkezik, amivel sok film nem... Szívvel!

- Szólíts a neveden egy nem megszokott romantikus történet két férfi között, ami a szokatlan történetvezetésével és nagyszerű rendezésével egy kifejezetten emlékezetes, de egyesek számára nehezen élvezhető alkotás lehet a tavalyi év egyik legjobb alakításával Timothée Chalamet részéről.

- A legnagyobb Showman egy olyan alkotás, hogy minden egyes képkockáján érződik az a szenvedély, amit a stáb érzett a film készítésekor. Egy tipikus közönség kedvenc film, amit a kritikusok lehúztak, de mi a nézők annyira élveztünk, hogy a negatív vélemények ellenére elmentünk a moziba, mert ez egy olyan előadás volt, aminek a mozis vetítését minden hibája ellenére vétek lett volna kihagyni!

- Star Wars 8-ról hiába készítettem egy 30 perces bemutatót, még így sem tértem ki az összes témára, hogy miért tartom egy jó filmnek. Ennek ellenére nem került fel a Top listára, mert a listán lévő filmek közül egyiket sem éreztem annyira gyengének ahhoz, hogy lecseréljem az Utolsó Jedikkel, ami szerintem egy dicséret azokra az alkotásokra nézve.

 

3. Brawl in Cell Block 99.

A filmről készített bemutatómban Spoiler mentesen már mindent elmondtam, amit lehetett. A 70-es évek Grindhouse stílusát megidéző lassú, kimért, brutális, mocskosul szórakoztató, egyben nagyon sötét hangulatú film, ami a Csontos és skalpok rendezőjétől nem meglepetés, azzal a különbséggel, hogy a Vince Vaughn főszereplésével készült alkotást egy sokkal jobb filmnek tartom. Egy tipikus réteg film, ami ha az első 15 perc után nem nyeri el a tetszéseteket, akkor semmi esélyt nem látok arra, hogy megtudjátok nézni, mert ez egy igazi réteg film az átlag nézők körében. Akik viszont nyitottak a lassú folyású történetvezetésre, azok egy kellemes meglepetésben fognak részesülni!

 

2. Logan

Sok újat nem tudok hozzáfűzni, amit a videómban nem mondtam már el. A Sötét lovag óta az egyik legjobb szuperhősfilm, ami valójában nem egy szuperhősfilm. Fogta a műfaj kliséket és kidobta az ablakon, így egy western lett belőle. Az R-es besorolás nem csak azért kellett erre a történetre, hogy kaphassunk néhány véres akció jelenetet, hanem a film témája, és a halált átható atmoszféra miatt. Hugh Jackman és Patrick Stewart szerintem életük legjobb alakítását hozták, de a Laurát alakító Dafne Keen is nagyszerű volt, nem csak az akció jelenetekben, hanem a csendesebb pillanataiban is, amikor beszéd nélkül kellett több különböző érzelmet kifejeznie.

A "Sötét lovag" óta nem készült egy ennyire földhözragadt, érzelemmel teli szuperhősfilm, amit az a személy is tud élvezni, aki alapjáraton nem szereti ezt a műfajt. Ez a film az élő példája annak, hogy ha a képregény filmek időszaka egy nap véget fog érni ez lesz az-az alkotás, amit bármikor újra lehet nézni és nem feltétlenül kell a korábbi filmek ismerete ahhoz, hogy élvezhessük. A Logan kiváló elégia, amely akár a zsáner megreformálásához is vezethet a következőkben és az eljövendő szuperhősöknek fel kell kötniük a gatyájukat, ha Logan-nel akarnak kekeckedni. Mert hozzá felérni egy igen nehéz feladat lesz.

Az első helyezett pedig nem más mint...

1. Paddington 2.

2014-ben a kellemes meglepetések sorát gyarapította a Paddington című kis családi filmecske, pedig az élőszereplős Garfield és az Alvin filmek bebizonyították korábban a nagyérdeműnek, hogy az ember fenntartásokkal kezelje ezeket az elsősorban kisebbeket megcélzó filmeket, azonban Michael Bond klasszikus mesekönyvei mégiscsak hálásabb alapanyagnak bizonyultak a nagy vászonra adaptáláshoz.

Hogy miért ez a film lett számomra a 2017-es év legjobb filmje azt könnyedén eltudom magyarázni. Az elmúlt néhány évben nagy Blockbusterek terén el lettünk árasztva a CGI tengerekben úszkáló látványfilmekben, a vígjátékok pedig már lassan 10 éve csak a felnőttek számára készített humort képviselik káromkodásokkal és szexuális tartalmú humorral, míg az Oscar-on csak a történelmi drámák és a depresszív történetek szereznek maguknak kritikai sikereket. Ellenben az egész családok számára készített minőségi vígjátékok műfaja majdnem teljesen eltűnt. Ezt a műfajt is a félig animált, félig élőszereplős rajzfilm adaptációk dominálták hosszú évekig, aminek a népszerűsége is csak az elmúlt néhány évben csendesedett csak le. Ekkor jött az első Paddington, ami a feje tetejére állított mindent. Az első rész előzetese konkrétan borzalmas volt, azt hittem, hogy egy újabb minősíthetetlen alkotás lesz, ami meggyalázza az eredeti alapanyagot.

Csak a második rész megjelenése után tudtam meg, hogy az első rész kritikailag sikeres volt és, hogy a folytatás minden tekintetben jobb volt az elődjénél, aminek a táborát Én is csak erősíteni tudom, a Wes Anderson stílusú rendezés és maga a címszereplő Paddington miatt. Nyilván egy elsősorban a kisebbeket megcélzó mese esetében nem a történeten van a hangsúly, hanem annak megvalósításán és persze a tanulságán. A hasonló mozik mindig ezen buktak el. Garfield sótlan volt, mint egy félkész lasagne, Alvinék pedig lényegében nem tettek mást, mint az aktuális popslágereket adták elő héliumhangon, mindemellett humorukban és karaktereikben is bárgyúak voltak. Érdekes módon viszont a Paddington filmek erről a sémáról nem nagyon tértek el.

Azonban nem kell aggódni, mert a Paddington 2 csupán úgy működik, mint egy musical, amelyből történetesen kivették a dalokat. Édes, de mégsem ragadós, cuki, mégsem nyúlik. Egy igazi boldogságbomba, amit vétek kihagyni kicsinek, nagynak és gyermeklelkű felnőttnek egyaránt. A koncepcióval pedig mindvégig nagyon tudatosan bántak a készítők, mivel ez a szemlélet még mindig a címszereplő mackóból ered, akinek minden esése és kelése mögött nem az önkényes alkotói szándék áll, hogy most akkor jöjjön a kötelező hasra esős gag, hanem ott van benne a tanítói célzat. Utóbbi rendkívül finoman simul a történet szövetébe és élvezet nézni, ahogy pozitív, végletekig kitartó szemlélete átformálja környezetét, akár Windsor Gardenben, akár egy "elvetemült" börtöntöltelékekkel teli dutyiban csücsül, miközben az önironikus humor áthatja az egészet. Az ilyen fajta filmekből viszont nagyon keveset kaptunk az elmúlt évek alatt, éppen ezért minden alkalommal csak örülni tudok, amikor egy ilyen gyöngyszemet sikerül a moziban megnéznem!

Ez lett volna a listám. De a tietek hogyan néz ki? Írjátok le a komment szekcióban, hogy számotokra mik voltak a kedvenc filmjeitek a 2017-es évből. Sziasztok!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tomlion.blog.hu/api/trackback/id/tr514222963

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
CinemaLion