Íme az Akció film történelem 2. része, ahol az elmúlt 18-év akció filmek drasztikus változásairól beszélek nagyon részletesen, mind történetvezetési és technikai szempontból. A teljes hatás kedvéért nézzétek meg az első részt is, amit pár bejegyzéssel lejjebb találtok meg. Eddigi legambíciózusabb videóm, remélem tetszeni fog nektek!

A "The Fight Choreographer" című kisfilmet a TOVÁBB gomb után megtudjátok nézni! Valamint egy kis érdekességként beillesztem a két videónak a teljes szövegkönyvét is. A helyesírási hibákért előre is elnézést kérek, de amikor a videóimra írom a szöveget nem szoktam ügyelni arra, hogy hibátlan legyen, amikor pedig mondom a szöveget automatikusan kijavítom magamat.

A két videóm nyers szkriptje!

Akció film történelem

1. rész

Az akció film műfaj egy nagyon érdekes és tartalmas múlttal rendelkezik. Ez leginkább az elmúlt néhány évben, az akció filmek minőségének a drasztikus emelkedésekor tűnt fel nekem az olyan filmek megjelenésével, mint például a The Raid, a John Wick, és az új Mad Max. Mások már el is kezdték ezt az időszakot az akció filmek reneszánszának nevezni. De mit is jelent pontosan ez a megnevezés? Ahhoz, hogy megkapjuk a választ szükséges visszautaznunk az időben körülbelül 100 évet, a kezdetek kezdetén, a filmipar megszületésekor.

A történészek a világ első akció filmjének az 1903-as "Nagy vonatrablás"-t szokták emlegetni. Ebben a filmben már megvoltak az alapkövei a mai akció filmeknek. Egy végig vezetett történet, verekedések és természetesen az első filmbeli gyilkosságok. Ezek manapság már nem tűnnek fontos dolgoknak, de képzeljétek el azt a szituációt, hogy a század elején a moziban ülsz, és a Bandita a pisztolyát rád szögezi és az egész tárát kilövi rád. Az akkori idők nézői halálra lehettek rémülve, hogy egy ember éppen rájuk lőtt, mert akkoriban a film még nagyon új dolognak számított és egyesek azt hitték, amit látnak a valóság.

Innentől kezdve a filmipar rohamos gyorsasággal kezdett fejlődni főleg az olyan színészek megjelenésével, mint például Charlie Chaplin vagy Harold Lloyd. Az 1920-as és 30-as években azonban kezdtek megjelenni az akkori idők akció filmjei, a kaland és a kardpárbaj filmek. Ekkor jelent meg először a filmvásznon a világ egyik legismertebb kardforgatója Zorró is.

Mégis a kaszkadőr műfaj egyik legnagyobb alakja merész, de humoros mutatványaival örökre megváltoztatta a filmkészítés módját. A semleges arcú Buster Keaton a valóban megcsinált, veszélyes mutatványai alapkönek számítanak a mai kaszkadőr szakmában. Keaton a gyermekkorában szerzett akrobatikus képességeit felhasználva a későbbi filmjeiben, mint például "A generális"-ban maga találta ki, tervezte meg és hajtotta végre azokat a látványos, de veszélyes mutatványokat, amiket a felvételeken láthattok.

A 40-es, 50-es években a háborús és a Wester filmek domináltak. Már akkoriban is támadták ezeket a filmeket a túlzott erőszak ábrázolásuk miatt, ami mind a mai napig befolyásolja a rendezőket és a stúdiókat egy-egy film elkészítésében. Lehet, hogy manapság már nem számítanak olyan erőszakosnak, de ez is azt mutatja, hogy mennyit változott a filmipar. Például manapság a Ryan közlegény megmentése nyitó jelenete már nem számít olyan brutálisnak, mint 98-ban volt. Ez nem csak annak köszönhető, mert már majdnem mindenki látta azt a filmet, de azért is, mert az átlag emberek ingerküszöbe is megnőtt.

Alfred Hitchcoc egy új szegmenst hozott létre az akció film műfajon belül, a kém thrillereket, amik később az alapjait szolgáltatták az első James Bond filmeknek. Mégpedig úgy, hogy nem teljesegészében akció orientált filmeket csinált, mint a korai kaland filmek voltak, hanem egy történeten belüli akció szekvenciákat illesztett be, amik ahelyett, hogy megszakítanák, inkább tovább viszik a cselekményt. Valamint Hitchcock volt az, aki tovább feljesztette krimi/thriller műfajt. Ezek a filmek korábban a Noir stílusú krimi filmek voltak, ami sokszor a meglepetésre építettek. Azonban Hitchcock filmjei a feszültség növelésével sikerült elérnie a nézőben, hogy ne a hirtelen sokk hatástól, hanem a végigvezetett szituáción izguljon a néző. Hitchcock szavait idézve:

"A suspense és a meglepetés között nagyon egyszerű a különbség. Mi most éppen beszélgetünk, és talán egy bomba van az asztal alatt. Beszélgetésünk nagyon is mindennapi, nem történik semmi különös és akkor hirtelen: Bumm, robbanás. A közönség meglepődik, de egészen addig egy teljesen hétköznapi és érdektelen jelenetet látott. Most viszont vizsgáljuk meg a suspense lehetőségét. Bomba van az asztal alatt és a néző is tudja ezt, mert talán látta, amikor egy anarchista elhelyezte. A közönség tehát tudja, hogy a bomba egy órán belül felrobban, és azt is tudja, hogy ebből az órából már csak tizenöt perc van hátra, mert egy falióra van a háttérben, tehát ugyanaz az iménti jelentéktelen beszélgetés nagyon is érdekessé válik, mert a közönség részt vesz a jelenetben. Kedvük lenne odaszólni a vásznon levő figuráknak. Az első esetben a közönségnek tizenöt másodpercnyi meglepetéssel szolgáltunk a robbanással. A második esetben viszont tizenöt perc suspense-t tudunk nyújtani. Ebből az következik, hogy a nézőt minden esetben informálni kell, kivéve persze, ha épp a meglepetés a poén, vagyis ha az esemény váratlansága szolgája a történet célját."
(Bikácsy Gergely fordítása)

A 60-as években a Bond stílusú kém filmek arattak sikereket a mozikban. A leleményes, erős, mégis elegáns főhős képe, aki egyedül képes elintézni több embert, akár megállítani egy világuralomra törő szupergonoszt, mégis osztja az egysorosokat és mindig megkapja a végén a nőt egy nagyon népszerű akció hős kép volt már abban az időben. Azonban Sergio Leone spagetti westernjei az 50-es évek amerikai western filmjekkel ellentétben az Ő filmjeiben sokszor a névtelen és múlt nélküli anti-hősök voltak a főszereplők, akik nem a John Wayne stílusú igazság harcosok voltak, hanem önös érdekből kihasználják mások konfliktusait, hogy nyereségesen jöjjenek ki belőlük.

A 70-es években viszont a mocskos hangvételű nyomozós történetek és a bosszú filmek, mint például a Bullit, a Bosszúvágy vagy például a szintén Clint Eastwood főszereplésével készült Piszkos Harry filmek kezdtek elterjedni. Ezek a filmek már sokkal inkább karakter köszpontúbbak voltak, mint a korábbi filmek. Itt már sokkal jobban megismertűk a főhősöknek a személyiségét, az értékrendszerét, hogyan gondolkodnak, így sokkal jobban tudtunk nekik drukkolni a céljaik elérése érdekében, de néha a sokkoló finálé elkerülhetetlen volt.

Azonban nem csak amerikai filmek kezdték meghódítani a mozikat, mert a Hong Kong-i filmipar is egyre népszerűbb lett, nagy részt egy férfinek, Bruce Lee-nek köszönhetően, aki nem csak népszerűve tette a harcművészetis filmeket az amerikai és a nagy közönség számára, de Ő volt az első sikeres ázsiai színész, akit az Amerikaiak is elismertek. Hatására már több távolkeleti színész lehetett főszereplő amerikai filmben, mert korábban a mellékszerepek kivételével, amik általában sztereotípiák voltak, csak amerikai színészek játszhattak fontosabb ázsiai főszerepeket. Hatására az olyanok, mint például Jackie Chan, Jet Li, Tony Jaa hatalmas sztárok lettek és új irányzatokat mutattak meg a harcművészetis filmeknek.

A hetvenes évek vége felé azonban megjelent egy film, ami a filmipart örökre megváltoztatta! A Cápa után a Csillagok háborúja volt az első igazi nagysikerű, nagyköltségvetésű Blockbuster, ami bevezette az átlag embereket egy új világba, egy kalandokkal teli univerzumba, ami megismertette az emberekkel a látványos akció/kaland filmek műfaját. Az átlagos bosszú vagy western filmekkel ellentétben a Csillagok háborúja megmutatta, hogy a filmek igazán szórakoztatóak is tudnak lenni, mégis meghalhatnak benne több százan vagy több milliárdan, mégsem megy át egy depresszív hangulatba.

Ezt a szellemiséget folytatták az akció filmek aranykorában, a 80-as években. Terminátor, Robotzsaru, Kommandó, Rambó, Aliens, Mad Max 2, Ragadozók és még sokáig sorolhatnám. Ezeknek a filmeknek a hatalmas hányada az ostoba, de szórakoztató akció filmek műfajába tartozik. Gyakran nem rendelkeznek mondanivalóval, mély karakter drámával, mint a 70-es évek filmjei, hanem csak a látványra, az akciókra és az idézhető egysorosokra fókuszáltak (egysorosok). Így történhetett meg, hogy az olyan emberek, akik korábban soha nem színészkedtek, mint például Schwarzi vagy Van Damme hatalmas sztárok lettek, mert olyan karivmával rendelkeztek, hogy a személyiség nélküli karaktereiknek egyedül önmaguk adásával képesek voltak maradandót alkotni.

Azonban amikor elkezdtek karaktereket írni a főhősöknek szükséges volt jó színészeket is kipróbálni az akció film műfajban, mert a macsós akció sztárok nem lettek volna képesek érzelemben vagy humorban gazdak szerepeket jól előadni. Így történhetett meg, hogy csak néhány nevet említsek, Eddie Murphy, Mel Gibson vagy Bruce Willis főszerepeket kaptak, ha egy akció vígjátékban kellet szerepelni, mint a Beverly Hills-i zsaru vagy egy komplexebb, öngyilkos hajlamokkal rendelkező rendörről szólt a történet, mint a Halálos fegyver első része.

Így születhetett meg minden idők legismertebb és legátlagosabb akció hőse, a világ egyik legjobb akció filmjében, John McClane a Die Hard című filmben! John karaktere azért volt különleges, mert Schwarzeneggerrel és Stallonéval ellentétben Willis nem egy kigyúrt izompacsirta, akikkel a nézők nem tudnak azonusulni. A film megteremtett egy új filmbéli hőstípust, a vonakodó, rendezetlen hátterű, a történetbe belekeveredő, de a kihívást végül elfogadó, és utolsó leheletéig harcoló kisembert, aki mind a mai napig viszonyítási pontnak számít a műfajban. Nem John volt az első emberibb hős, de ő lett a legnépszerűbb, nagy részt a filmnek köszönhetően. Mert a Die Hard egy kegyetlenül jó akció film.

Korábban ezek a filmek első sorban inkább látványfilmeknek számítottak. Ezért játszódott a nagy részük Dzsungelben, mozgalmas városban, egzótikus, látványos helyeken. A Die Hard cselekménye azonban egy épületben zajlik. Manapság már nem tűnik kölünlegesnek, azonban abban az időben egy nagyon bátor döntésnek számított, hogy csak egy épületben zajlik a cselekmény. Azonban a szűkös helynek köszönhetően könyebb követni a cselekményt, valamint a klausztrofóbb érzetet is felerősíti az emberben. És mivel a film első félórájában megismerjük John személyiségét tudunk izgulunk érte, hogy sikeres legyen, megmentse a feleségét és vele együtt a házasságát, de ha megsérül átérezzük a fájdalmát.

Ez egy nagyon fontos apróság, amiben újító volt a film, de sokan elfelejtették. John képes megsérülni. Korábban, ha valakit leszúrtak vagy meglőttek az nem számított egy nagy ügynek (Ragadozó beszólás). John viszont elfárad, dohányzik és egy apró üvegszilánktól is képes komolyan megsérülni. A Die Hard formula annyira sikeres lett, hogy mind a mai napig jelennek meg az utánzatai, ahol egy ember felveszi a harcot egy csoport elen. Die Hard egy csatahajón, Die Hard egy repülőn, Die Hard egy buszon, egy vonaton, egy űrben, egy repülétéren, sőt kettő a fehérházban és még sorolhatnám.

A 90-es években jelentmeg talán a legtöbb akció film, amiket két kategóriába lehet sorolni. A nagy költségvetésű Blockbusterek és a kis költségvetésű, direkt videóra készített akció filmek. A nagy költségvetésű filmek a 80-as évek akció mozijaihoz hasonlóan szintén az egyszerű szórakoztatást tűzték ki célul, csak néhány változás történt. A Halálos fegyver és a Die Hard sikerének köszönhetően kezdtek megjelenni az akció vígjátékok, valamint a két főszereplős Buddy Moviek. Ennek köszönhetően már nem volt ritka, hogy az átlag kinézetű színészek lettek az akció sztárok.

A vígjáték irányzatnak köszönhetően megjelentek a mára már agyon használt akció film klissék, amikről manapság már mindenki viccet csinál. Az újratöltést nem igénylő fegyverek, egysorosok, meg persze elmenni egy robbanás előtt, úgy hogy nem nézünk hátra! Ezek miatt a változások miatt a komolyabb, ostoba hangvételű filmek szellemisége már a kis költségvetésű filmekben élt tovább, a Steven Seagal, a Jean-Claude Van Damme és a Chuck Norris filmekben. Ezek az alkotások már a Kommandó és a Rambó stílusát követték, csak sokkal kevesebb pénzből készültek. Nem mind volt annyira látványos, a forgatókönyv sokszor pocsék volt és a színészek sem voltak mindig kiemelkedőek, de a minimumot, amit megigértek szinte mindig nyűjtották. Mégis mirét készültek ezek a filmek?

Mert ezidőtájt voltak a videókölcsönzések a legnépszerűbbek. Sok ember számára a mozi még mindig egy luxus eseménynek számított, nem tudott mindenki minden filmre elmenni, mint manapság, ezért meg kellett várniuk, hogy megvehessék vagy kikölcsönözzék a videókat, ami sokkal olcsóbb volt. Ennek hatására pedig a kisebb stúdiók ontani kezdték a minimál büdzsés filmeket, néhány meglepő módon még mozis megjelenést is kapott, amik akár jók voltak, akár nem, vesztességesek szinte soha nem voltak. Az is előfordult, hogy egy nagy költségvetésű film a moziban nem volt sikeres, azonban a videó eladásokban akkora sikert aratott, hogy nem ritkán direkt videóra kaptak akár több folytatást. Ennek köszönhetően a bosszú filmek műfaj ismét feltámadt, csak több akció volt bennük és értelem szerűen kevésbé jó színészek. De voltak krimik, posztapokaliptikus filmek, Predátor stílusú szörny filmek és még sorolhatnám.

Azonban a 90-es évek időszaka technikai szempontból számított egy hatalmas mérföldkőnek az akció filmek számára, a CGI megjelenésével. A 80-as években az Abys és az ifj. Sherlock Holmes című filmekben már kisérleteztek számítógéppel készített karakterekkel, azonban a Terminátor 2 volt az első igazás sikeres film a T1000-es szerepeltetésével, ahol CGI-t használtak. Ennek köszönhetően egy új univerzum nyílt meg a filmkészítők számára, mert már bármit megtudtak csinálni, mert nem volt technikai akadálya egy látványos film elkészítésére. Így jöttek létre olyan klasszikusok, mint például Jurassic Park, a Maszk és a Függetlenség napja.

El is érkeztünk a filmipar egyik legsötétebb időszakába, a katasztrófa filmek és a pocsék képregény filmek időszakába. A Függetlenség napja sikerén felbuzdulva sorra kezdtek megjelenni a látványos, de karakterek és történet nélküli filmek, ahol csak néhány túlélő nehéségeit követhetjük végig a játékidő alatt, amik abban az időben látványosnak számítottak, de mivel túlhasználták a CGI-t mára már nem számítanak látványosnak, mert nem használtak maketteket vagy bábokat, mint egy Jurasic Parkban és egy Függetlenség napjában.

A képregény filmek pedig elhatárolódtak a sötét hangulattól és átmentek a komolyan vehetetlen, játék reklámokba, mert ebben az időszakban a stúdiókat már nem érdekelte a minőség, csak a pénz. Szerencsére még mindig voltak jó filmek az átlag közönség számára, mint például a Men in Black, ami manapság már nem biztos, hogy olyan sikeres lenne, azonban az akkori film felhozatalhoz képest a Sötét zsaruk meglepően okosnak, kreatívnak és viccesnek számított. Azonban az új millenium közeledtével 1999-ben megjelent egy film, ami a műfajt örökre megváltoztatta!

2. rész

A Mátrix nem csak technikai értelemben számított egy mérföldkőnek, hanem az alapkoncepciója miatt, ami gondolkodásra késztette a nézőit, sőt, mert filozofálni. Kik is vagyunk valójában? Létezünk-e egyáltalán? Maga a valóság tényleg az-e, mint aminek érzékeljük? Az, hogy a valóság valójában egy számítógépes program és az igazi világ egy gépek által uralt hely, ahol az embereket rabszolgasorsra juttaták és energiaként használják a saját üzemeltetésük fenntartására egy nagyon egyedi és félelmetes elképzelés volt, amit filmben korábban még nem láthattunk.

Ennek köszönhetően, hogy a valóság nem volt igazi lehetőséget adott a készítőknek, hogy olyan akció szekvenciákat alkossanak meg, amit korábban soha senki nem látott, de a film szabályrendszerének köszönhetően nem volt zavaró, hogy képtelenségek történnek benne. Valamint a film létrehozta a mára már agyonhasznált, de még mindig nem unalmas Bullet Time-ot. Lassításokat már korábban is alkalmaztak a filmiparban, mint például a legendás rendező John Woo, azonban a Mátrix technikailag tökéletesítette ezt a módszert a számítőgépes trükkök és a legmodernebb kameráknak köszönhetően, ahol már a legapróbb részleteket láthattuk a vásznon.

A Mátrix sikerén felbuzdulva megjelentek a stílusát utánzó filmek. A fekete bőrkabát és a napszemüveg viselete, a látványos, akrobatikus, túlzó akciók, és természetesen a lassítás alkalmazása a 2000-es évek elején népszerű eszközök voltak a filmiparban. Azonban a Bourne-rejtély és a 24 című TV sorozat megjelenésével egy újabb változás történt, ami a 21. század akció filmjeinek már-már az alapstílusa lett. Megjelentek a fordulatokban gazdag paranoia és politikai thrillerek, amik a 80-as, 90-es évek akció filmjeivel szemben már sokkal földhöz ragadtabb, realisztikusabb történetekkel rendelkeztek. Már rászánták az időt a forgatókönyvírók, hogy komplex történetet és karaktereket írjanak az akció moziknak.

A 2000-es évek akció filmjei már jobban elrugaszkodtak a képtelen dolgoktól, például attól, hogy egy ember képes felvenni a harcot egy hadsereggel szemben és olyan történeteket kezdtek írni, amik a valóságban is megtörténhetnének, realisztikusabb hangvételűek lettek. Ekkor kezdődött el az ostoba, de szórakoztató akció filmek hanyatlása. Mivel az emberek ingerküszöbe megnőtt már ritkán nyűgözték le a látványos helyszínek és a robbanások. Arnold Schwarzenegger visszavonult, Stallone pedig a karrierje mélypontján volt. Ez rossz dolog volt? Egyáltalán nem!

A stúdiók rájöttek, ha foglalkoznak a szkripptel és jó filmet akarnak készíteni nem feltétlenül kell látványos katasztrófa filmet csinálni az emberek moziba csalogatására. Így jöhettek létre olyan minőségi képregény filmek, mint az első kettő X-MEN és Pókember filmek, amik bizony látványfilmek voltak, de voltak karakterek, akiket szerettünk, megértettünk és tudtunk izgulni értük.

Ez néhány évig nagyon jól működött, a 2004-es Jannet Jackson ügyig, aminek következtében a PG-13-as besorolást drasztikusan meg kellett változtatni, mert az eseményt sok fiatalkorú nézte, a szülők pedig felvoltak háborodva, hogy mit mutatnak a TV-ben rossz besorolással. A változást leginkább az akció filmeknél lehetett észrevenni, mert az olyan filmek, amik korábban PG-13-at kaptak volna az új rendszer miatt már R-es, szóval 18-as karikát kaptak.

A stúdióknak ezután már két választásuk volt. Az egyik, hogy a filmen nem változtattak semmit és R-es besorolással küldték a moziba, ami azt a kockázatot vonta maga után, hogy a besorolás miatt sokkal kevesebb ember tudja megnézni. Éppen ezért a legtöbb stúdió inkább a második megoldást választotta, vagyis újra vágták a filmet, szükség esetén újra forgattak jeleneteket, kivették az összes vért és káromkodást, aminek köszönhetően már a mozikba kerülhetett PG-13-al. Azonban ezek az újra vágott filmek kritikailag és bevételileg már közel nem arattak akkora sikert, mint a hasonló kaliberű filmek korábban.

Hogy jobban érzékeltessen a változások mértékét összehasonlítom az 1997-es Anakondát a 2004-es folytatásával, ami néhány hónappal a botrány után jelent meg és mind a kettő megkapta a PG-13-at. Az eredetiben látványos, véres jelenetek voltak és teljes egészében láthattuk ahogy a kígyó megeszi az áldozatait. A folytatásban a gyilkosságok képernyőn kívül történnek meg, vagy olyan gyorsan, hogy nem tudjuk mi történik. Helyette nézhetjük az emberek reakcióit.

Az viszont vicces, hogy a manapság megjelenő vígjátékok hatalmas hányada R-es besorolású. Most komolyan mi ez a fordított tendencia? A vígjátékok egyre mocskosabbak, de pont az akció filmek lesznek egyre inkább család barátabbak?

Innemtől kezdve már nem készültek a Mátrixhoz, a Csillagközi Invázióhoz vagy a Terminátor 2-höz hasonló 100 millió dolláros R-es besorolású akció filmek. Valamint ebben az időszakban jelent meg az a filmkészítési stílus, amit ha nagyon jól alkalmaznak egy nagyon jó eszköz az intenzitás növelésére, de mára-már sajnos a lehető legrosszabbul használják... a Shaky Cam!

Eredetileg a Ryan közlegény megmentése című filmben találták ki ezt a technikát, hogy a film eleji partraszállásnak dokumentaristább jelleget, ennek köszönhetően pedig intenzívebb élményt adjon a szekvenciának. Ha csak lerakták volna a kamerát és statikusan vették volna fel az egész jelenetet közel nem lett volna annyira sokkoló és hatásos.

Ezt a technikát Paul Greengrass tökéletesítette a Bourne folytatásokban. A Bourne-csapdában még nagyon látszódik, hogy még kisérletezett ezzel a módszerrel és nem mindig működött, de a Bourne-ultimátumban annyira jól sikerült, hogy megkapta a legjobb vágásnak járó Oscar díjat. Az egyszerű bunyók és üldözések sokkal realisztikusabbak és intenzívebbek lettek. Hiába rángatják a kamerát mégis tudjuk mi folyik a képernyőn.

Hollywood azonban a lehető legrosszabbul nyúlt hozzá ehhez a technikához. Az igazán látványos akció jelenetek elkészítése nagyon sok időt és tervezést igényelnek, és mint mindannyian tudjuk "Az idő pénz". Éppen ezért, hogy időt és pénzt spóroljanak a gyors vágásokkal és a kamera rángatással a bénán megkoreografált bunyókat "látványosnak" tudják beállítani. Valamint ezzel a módszerrel eltudják tüntetni az esetleges vért, ami egy pisztoly lövésnél vagy késelésnél történne, így a korábbi véres PG-13-as filmek mostanra már egyáltalán nem azok.

A másik gond, hogy mivel sok rendező nem tudja jól használni a Shaky Cam-et, mint Greengrass, ezért az akciók konkrétan követhetetlenek lettek, nem tudjuk mi történik. Hasonlítsunk össze jól alkalmazott Shaky Cam-et a rosszal!

Szerencsére az elmúlt pár évben a PG-13-as akció filmek sokat változtak a pozitív irányba. Mivel a nagy költségvetésű filmek továbbra sem lehettek mocskos szájúak és véresek, azonban a nagy közönséget el lehet velük érni szerencsére a filmek mind minőségileg, mind technikailag egyre jobbak lettek az olyan filmekkel, mint például a Sötét lovag Trilógia, a legújabb Mission: Impossible filmek és természetesen a Marvel képregény filmek.

A 90-es évek agyatlan látvány filmjeivel szemben ezek a Blockbusterek rendelkeznek egy nagyon erős ütőkártyával. Nagyon jó forgatókönyvvel. A Marvel filmek az élő példája annak, hogy nagyon sok ember nem csak a csilli-villi látvány és az elképesztő akció szekvenciák miatt nézik meg újra és újra ezeket a filmeket, hanem a karakterek miatt. Az Amerika kapitány Polgárháborúban láthattuk igazán Rogers és Stark személyében, hogy az első filmes megjelenésük óta a folytatásokban milyen változásokon mentek keresztül. A motivációik nem a semmiből jönnek, hanem a részletekig belemenően elmagyarázzák az álláspontjukat, és amikor kialakul közöttük a konfliktus a néző mind a két félt megérti, nem tudja pontosan kinek kellene drukkolnia.

Azonban ezeknek a képregény filmeknek is megvan pontosan az a hatalmas hátránya, mint a 90-es évek katasztrófa filmjeinek. Mivel a régi akció filmekkel szemben túlzottan hagyatkoznak a számítógápes trükkökre ezek a filmek nagyon gyorsan öregednek. Az idén 40 éves Csillagok háborúja az igazi ellenpélda erre. Mivel igazi maketteket, bábokat és díszleteket tudtak használni lenyűgöző, hogy a mai szem számára mind a mai napig jól néz ki. Kivéve az újrakiadások CGI jelenetei. Most komolyan mi ez a sok szar?

A Mátrix Trilógia viszont hiába nincsen még 20 éves az első résznél még csak néhány jelenet, de a 2. részben már nagyon sok jelenet nagyon rosszul öregedett, mert az akció jeleneteket túlnyomó részt számítógépekkel csinálták meg, ami az első résszel ellentétben már közel nem néznek ki olyan jól. De az első X-MEN-t is ide tudom sorolni. A maga idején lehet, hogy formabontó volt, mai szemmel a sztori és a karakterek még mindig érdekesek, de a látvány és néhány akció már nem nagyon állja meg a helyét.

A Zsivány 1-esben számítógéppel megalkotott Peter Kushing lehet, hogy egy technikai mérföldkőnek számít, de 10 év múlva szerintem úgy fogunk rá tekinteni, mint a 2001-es Skorpió király szörnyre a Múmia visszatérből. Ilyen téren a Terminátor Genisys sokkal jobb munkát végzett, mert ott korábbi felvételeket, maszkokat és a még élő Arnold arcát használták fel. Te jó még, most dicsértem meg a Terminátor Genisys-t?! Ezért gondolom azt, hogy a mai képregény filmek igen nagy százaléka 30-40 év múlva már nem lesznek annyira újranézősek, mint például a A holnap határa, az Ébredő erő, az új Mad Max vagy a korábban említett Sötét lovag Trilógia.

Az elmúlt években az emberek az akció filmekre elsősorban úgy tekintettek, mint a bombasztikusan látványos CGI fesztiválokra, ahol a történet szinte mindig a világ megmentéséről szólt, és a hősöknek mindig valamilyen idegen faj ellen vagy robotokkal kellett megküzdeniük. Eltüntek a kicsikét személyesebb hangvételű, ember az ember ellen készített akció filmek. Szerencsére a 2000-es években történt változások ellenére nem kellett teljesen lemondanunk az R-es besorolású ostoba, de szórakoztató akció filmekről, a Golyózápor, a Dredd, a Crank, meg úgy általánosságban Jason Statham teljes filmográfiája még mindig életben tartották a műfaj szellemiségét. De a rajongók hiába szerették ezeket a filmeket sajnos a pénztáraknál nem mindig voltak sikeresek.

Azonban a 2010-es években senki nem tudja pontosan, hogy miért, de drasztikus minőségbeli fejlődés következett be a műfajban. A legtöbb ember szerint az első Raid filmmel kezdődött el a mára már úgy nevezett akció filmek reneszánsza. A távol keleti harcművészetis filmeknek a gyökereinek köszönhetően ezek a filmek szinte soha nem élték át a 2000-es évek hanyatló tendenciáját minőség terén.

A The Raid ilyen téren mégis különleges volt, mert ez a film nagyon nyugatiasnak érződik. A Die Hard formulát követi, mert egy épületben zajlik, ennek köszönhetően pedig bot egyszerű a sztori. Egy elit kommandó rajtaütést hajt végre egy drogbáró menedékházában, egy lerobbant lakóépületben. Ám mikor a gengsztervezér hírét veszi a razziának, az épület fényeit lekapcsolják, a kijáratokat lezárják és megtámadják a rendőröket. Egy újonc rendőr Rama szemszögén keresztül láthatjuk az eseményeket, ahogyan végig verekedi magát az épületen az életben maradásért.

A film részben azért lehetett nemzetközileg egy akkora siker, mert az átlag Japán harcművészetis filmekkel szemben A rajtaütés nem egy történelmi film volt, hanem egy egyszemélyes harc a túlélésért. A másik oka a sikerének a zseniális és brutális akció szekvenciáinak a kivitelezése miatt. Mi az első dolog, ami feltűnik a verekedéseknél? Végig Shaky Cam-et használnak, mégis elképesztően látványos. A verekedések nincsenek 10 különböző kameraszögből felvéve, hogy majd utána az utómunkálatoknál a jeleneteket agyon vagdossák, hogy egyik felvétel se menjen kárba vagy azért, hogy elrejtsék a kaszkadőrök mozdulatait. Ők tényleg a harcművészet mesterei, akiknek nem kell egy olcsó vágás, hogy látványosnak állítsák be az akcióikat. Itt a Kamerarángást pontosan az intenzitás növelése miatt használták, ami az ilyen stílusú filmre tökéletesen passzol.

Ez részben annak is köszönhető, mert Japánban egy film sokkal kevesebb pénzből készül, éppen ezért sokkal több időt tudnak biztosítani a filmkészítőknek egy párharc elkészítésére, míg Amerikában szigorú, rövid határidejük van a készítőknek, és sok rendező nem elég tapasztalt vagy tehetséges ahhoz, hogy kihasználják az időt.

Természetesen vannak kivételek is, mint például a Russó testvérek, akik a Tél katonáját rendezték. A film nem csak egy meglepően fordulatos Bourne stílusú paranoia/thriller történetet kapott, hanem sokkal földhözragadtabb, intenzív, valóban megcsinált akció jeleneteket.

A korábbi Marvel filmekkel szemben a Tél katonájában már sokkal több valódi helyszínen forgattak és igazi járműveket tettek tönkre. Persze a film végén ismét elszabadul a CGI fesztivál, de az előző filmekkel ellentétben mégsem érződik annyira túlzónak. A kapitány és a Tél katonája közötti párharc objektíve nem jobb a The Raid bármely akciójához képest, mégis az átlag, pocsékul megrendezett amerikai akció filmek után ez egy igazán minőségi jelenetnek számít, aminek van súlya és a Shaky Cam-et is jól használja.

A Polgárháborúban is nem azért használtak Shaky Cam-et, hogy elrejtsék bárkinek a mozdulatait, mert az így készült felvteleknél látszódik, hogy tudják a színészek és a kaszkadőrök a dolgukat, csak a stílus miatt így vették fel a jeleneteket. Persze néha túlzottan rángatták a kamerát, őszintén megmondom én is jobban örültem volna a széleslátószögű, mozdulatlan kameráknak, de nem érzőik egy olcsó, időt és pénzt spóroló módszernek, mint Olivier Megaton bármelyik filmjénél.

Egyébként az érdekes, hogy míg a mozi filmek konkrétan egyre gyermekbarátabbak lettek a TV sorozatok egyre komplexebbek és brutálisabbak lettek, mind technikailag, mind történetvezetési szempontból, mint például a 24, a Breaking Bad, House of Cards, Trónok harca és még sokáig sorolhatnám. Akciók terén például a Daredevil igazi brutális és minőségi akció jelenetekkel szolgáltat.

Szerencsére a 2014-es John Wick bebizonyította, hogy nem kell több száz millió dollár, CGI és Shaky Cam egy bitang jó akció film elkészítésére. A rendezőnek (Chad Stahelski) már elege volt a mai akció filmek minőségéből, ezért elhatározta, hogy a kaszkadőri tapasztalatait felhasználva, minden idők egyik legjobb fizikai színészével, Keanu Reeves-el és egy alig 20 millió dolláros büdzsével készítenek egy olyan minőségi akció filmet, ami modern, de a régi idők ostoba, de látványos mozijainak a szellemiségét képviseli.

Itt rászánták az időt és az energiát, hogy a színészek több hónapon keresztül begyakorolják a koreográfiát, így a forgatásokon már nem kellett 10 kamera egy bunyó leforgatására, hogy azt szétszabdalják. Hanem lerakták a kamerát, és hagyták, hogy a színészek tegyék a dolgukat. Igazi kocsikat tettek tönkre, valóban veszélyes szituációkon mentek keresztül a színészek, mint a 80-as években. Mivel nem használtak számítógépes trükköket, csak a vérnél, annál valódibbnak és fájdalmasabbnak érződik minden ütés és pisztolylövés. Szerencsére a film kritikailag és a bevételek szempontjából is sikeres volt, de valljuk be, egy 20 millió dolláros filmnél ritkán beszélhetünk vesztességről.

Már fel is adtam a reményt, hogy ismét látni fogok egy új, a Terminátor 2-höz vagy egy Mátrixhoz hasonló nagyköltségvetésű, bevállalós R-es besorolású akció filmet. 2015-ben azonban jött a megváltás...
Mad Max: A harag útja jött, látott és mindenkit a földbe döngölt, annyira zseniális volt! A 70 éves George Miller, az eredeti Trilógia megalkotója megmutatta Hollywoodnak, hogy lehet egy érzelemben gazdag látványos, nagy költségvetésű akció filmet csinálni, ahol igazi kocsikat tettek tönkre, valódi helyszíneken forgattak, és erőszakos volt ezerrel, ami nem csak közönség, de kritikai siker lett! Annyira nem térnék ki a részletekbe a filmmel kapcsolatban, mert érdemes róla beszélni egy teljes értékű bemutatóban.

Az új Mad Max egy hatalmas mérföldkőnek számít a filmiparban, azonban a 2016-os Deadpool volt az, ami Hollywood-nak megmutatta, hogy hiába R-es besorolású egy film kasszát tud robbantani! Ki a fene gondolta volna, hogy egy mocskos szájú, beképzelt bérgyilkosról készült képregény film lesz a Passió mellett minden idők egyik legsikeresebb és a legtöbb bevételt hozó 18-as karikás filmje? A miértre a válasz meglepő módon egyszerű volt. A készítők maximálisan ismerik az alapanyagot és nem érdekelte őket, hogy kevés pénzt kaptak az elkészítésére, minden centet felhasználtak, hogy a karakterhez hű filmet csináljanak.

Korábban is voltak próbálkozások R-es besorolású képregény filmekre, de azok közel nem arattak akkora sikert, mint a Deadpool. Így történhetett meg, hogy a film sikerét kihasználva az utolsó Hugh Jackman által alakított Rozsomák film, a Logan szintén megkapta az R-es besorolást. Meg is lett a végeredménye, mert nem csak az elmúlt évek egyik legjobb X-MEN filmjének tartják számon, de a legjobb képregény filmnek is!

A Logan és a John Wick 2. véleményem szerint az ékes példái annak, hogy mit köszönhetünk az elmúlt kb. 6-7 év akció filmek reneszánszának. Kiderült, hogy van igény a minőségi akció filmekre, és az emberek bizony beülnek a 18-as korhatár besorolás ellenére, főleg akkor, ha jól vannak elkészítve. Ha 10 évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy majd látni fogok egy művészien gyönyörű, nagy költségvetésű új Mad Max filmet, egy igazi Deadpool filmet, és izgatottan fogok várni egy minőségi Keanu Reeves film folytatását, és mind nem csak kritikailag lesznek jók, de bevételileg is, egész biztos, hogy kinevettem volna.

Hosszú évek óta ez az első alkalom, hogy izgatottan várok és ülök be új, minőségi, és nem trehányul összegányolt akció filmekre a moziba. Hollywood... Lepj meg ismét!